Mit jelent a Magyar Festészet Napja? Vegyük sorba a fogalmakat. Minden ellentétes véleménnyel szemben a festészet – mint művészeti műfaj, kategória – él és virul, mert mögötte az ember ősidők óta tartó képalkotási igénye áll. És ha van magyar nyelv és kultúra, akkor léteznie kell kortárs magyar festészetnek is. A jellemzőiről, irányáról és az egyetemes festészetben betöltött szerepéről kell és érdemes beszélnünk. És mi lenne alkalmasabb arra, hogy évről-évre a figyelmünk fókuszába ezt a fontos kérdést állítsuk, mint egy rendezvénysorozat, melynek a középpontjában október 18-a, Szent Lukácsnak, a hagyomány szerint, a festők védőszentjének a napja áll. Egy rendezvénysorozat, melyhez az ország és a Kárpát-medence művészeti közélete csatlakozik évről-évre immár huszadik alkalommal. Ünnepeljük együtt a Magyar Festészet Napját, azt, hogy van festészet, van magyar festészet, van jó magyar festészet, ami mögött kiváló művészek állnak és, hogy mindez összeköt, és nem elválaszt minket egymástól.
Kiáltvány
„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…” – írta Babits „Örökkék ég a felhők mögött” című versében. Örökkék… Ismerjük ezt a színt? Ismerjük a színskála valamennyi színének hasonló mélységű tartalmát?
Tudjuk-e, hogy a színritmusoknak és gesztusoknak milyen hangulatteremtő ereje van?
Egész nemzedékek, társadalmi rétegek életéből maradt ki a festészet értékeinek élményszerű elsajátítása, miáltal világuk nem képes kinyílni – a szó babitsi értelmében.
2002 óta hazánkban rendszeresen megünnepeljük a Magyar Festészet Napját, amelyet október 18-ra tűztünk ki.
Azért erre a napra, mert ekkor ünnepeljük Szent Lukács névnapját, aki évszázadok óta a festők védőszentje. Ez a nap 2002 óta a fény, a színek, a formák és ritmusok, az élő festészet ünnepe!
Kérjük a szakma művelőit, művészettörténészeket, műkereskedőket, műgyűjtőket, társművészeket és mindenki mást, akinek kedves a festészet, támogassák kezdeményezésünket, és a maguk működési területén tegyenek annak érdekében, hogy ügyünk az egész társadalom közös ügye legyen.
Felszólítjuk a múzeumokat, kiállító intézményeket: e napon rendezzenek kiállításokat, aukciókat, szakmai tanácskozásokat, társművészeti eseményeket, tárják ki kapuikat a minél szélesebb nyilvánosság előtt!
A Magyar Festészet Napja rövid története
A Magyar Festészet Napja civil kezdeményezésként – Bráda Tibor, Zsolnai Gábor, Bayer Ilona, Szentgyörgyi József, Fabók Gyula elképzelése alapján – 2002-ben jött létre. Csak remélni lehetett, hogy egyszer az egész országot átszövő, az országhatárt is átlépő, egész héten át tartó művészeti fesztivál, a hazai kortárs festészet méltó és átfogó seregszemléje lesz.
Az első rendezvény 2002-ben került megrendezésre. A második évben a program már kétnapos volt, 2006-ban pedig több mint egy héten át tartottak a festészet ünnepéhez kötődő események. 2022-ben 400 művész kétezernél is több képe volt látható országszerte és a kezdeményezéshez csatlakozott több határon túli a kiállítóhely is.
A rendezvénysorozat látogatottsága és kiállítóinak száma évről évre nő, célja pedig évek óta változatlan: a festmények művészeti színvonalából és egyediségéből adódó érték elismertetése, a kortárs magyar festők és alkotásai iránti közönségszeretet kivívása.
Az eddigiekből is kitűnik, hogy a Magyar Festészet Napja minden évben fejlődik, bővül és egyre nagyobb léptékben gondolkodik. Programjait már régen nem csak tárlatok és kiállítások alkotják: koncertek, irodalmi műsorok, színházi előadások és társművészeti események is ünneplik a kortárs festészetet.
Garami Gréta: A festészet mint alap
A Magyar Festészet Napja a magyar festészet és festőművészek ünnepe. Hogy mit jelent azonban maga a festészet – ami az ünnep alapját képezi, ami minden program és kiállítás, minden művész és irányzat közös értéke – arra a kérdésre igen nehéz felelni.
A festészetelmélet irodalmában számtalan eltérő és mégis egybehangzó értelmezés és definíció született a művészettörténet során.
A középkor írói szerint a festészet mesterségbeli tudás volt, ám a kora-reneszánsz Cennini Il libro del arte c. írásában már szabad fantázia és alkotó képzelet. A reneszánsz építész, Alberti traktátusában a festészet olyan autonóm, „szabad”, szellemi tevékenység, melyen, mint nyitott ablakon keresztül az intellektussal rendelkező festő – a „pictor doctus” – a valóság megismerésének új tudományos eszközével, a geometriai ismeretek alapján megszerkesztett „isteni perspektívával” a világra tekint. Az északi reneszánsz mester, Albrecht Dürer, tovább erősítve a matematikai szemléletet, a festészetet az arányok és a mérés művészeteként értelmezi.
A másik nagy reneszánsz mester, Leorardo szerint a festészet minden művészet közt a legelső. Karöltve együttműködve a tudománnyal, néma költészet, mert a költészethez hasonlóan eszményi szépséget – esztétikai értéket – hoz létre. Da Vinci az ún. paragone elvben a festészetet – mint a látás érzékelésének művészetét – minden más művészet fölé emeli a reneszánszban.
A XVI. században a manierista Lomazzonál a szépség”Isten arcának fényéből származó tündöklés”. Lomazzo a festészet mibenlétét egy templom allegóriájaként írja le, ahol a templom pillérei egyenként a festészet egy-egy adott szemléletmódját, stílusát, azaz a művészi tökéletesség különböző lehetőségeit és egyéni módjait jelentik.
A barokkban a festészet a fény művészete, vagy a disegno – azaz a rajz –, és a colore, – vagyis a szín – vitájának tárgya. A mozdulatok és a mimika megfigyelésével a francia Le Brun írásában a lélek rezdüléseinek és a szenvedélyeknek képi kifejeződése lesz. Diderot a műalkotás egysége, azaz a komponálás jelentőségét hirdeti, hogy aztán Goethe fénytanában, majd a Bauhaus nagy tanítója, Johannes Itten színtanában – a színek „érzéki-erkölcsi”, pszichofizikai hatásának tulajdonítva jelentőséget – a festészet a színek művészetévé váljon. Goethe öt kötetes Színtan c. művében „a színek a fény tettei és szenvedései”, melyek „a legmagasabb rendű esztétikai célokra használhatók”.
Kandinszkijnál a festészet zene, amit a formák és a színek ritmusa hangszerel. Freud szerint gyógyszer. Sklovszkijnál technikai eljárás, ahol az anyag és a faktúra is minőséget teremt, majd Malevicsnál már „tárgynélküli világ”, melyben minden egyéb festészeti eszköz felett a „tiszta érzet” dominál.
Végül Hans Belting, a 20. század híres német művészettörténésze, a kortárs művészet és képemélet szakértője – látva, hogy a korábbi koroknál alkalmazható történeti szemlélet a modern művészetek esetében nem tartható –, kimondva hát a művészettörténet végét, képantropológiájában elvetette azt az elképzelést, hogy a művészetek sorsa az események egyetlen jól követhető logikája, a kronológia szerint mesélhető el. A stíluskorszakok fejlődésre-hanyatlásra épülő és a kvalitást is ebből a szempontból meghatározó szemlélete Beltingnél megdől, és ilyenformán irrelevánssá válik a progresszió és a tradicionalitás vitájának kérdése is. A kép képszerűségének egyetlen kritériuma az lesz, hogy tárgyát érzéki formájában állítsa a jelenbe egy meghatározott hordozófelületen. A beltingi képtudományban – mivel minden művészeti jelenséget a látvány, a látottak alapján értékel – rejtett módon visszatér a „paragone”, a reneszánsz traktátus-írók ősi tétele, amely a látással mint a legnemesebb érzékelésfajtával foglalkozik, szembeállítva azt az érzékelés minden más módjával.
Anélkül, hogy abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy rátaláltunk a festészet definíciójára, mégis, összefoglalva – akár kronologikusan felsorolva – a fent említett szövegek meghatározásait, talán közelebb jutunk a festészet mibenlétének, a Magyar Festészet Napja közös alapjának is a megragadásához:
A festészet tehát olyan autonóm művészet, amelyben a mesterségbeli tudás az alkotó képzelet segítségével; intellektuális, szellemi tevékenységet kifejtve; a szemet ablakként a világra, annak megismerésére irányítva; az emberi lélek szenvedélyét, érzelmeit is kifejezve; egyénenként és korszakonként eltérő módon; az arányok, az elrendezés, a vonal, a fény, a színek és a formák ritmusa, hatása és jelentése; valamint az adott technika és a faktúra minősége révén; esztétikai értéket hoz létre valamilyen látható, érzéki, materiális formában egy adott síkon mint hordozófelületen.